II. 10.- Az élet az ami nekem mindig keresztbe tesz!

Sziasztok :) Egy kicsit már hiányzott ez az egész, hogy írjak és hogy ti is nekem. Nem tudom hogyan hálálhatnám meg a sok kommentett és a pipákat. A rész nem lett a legjobb de nekem nagyon tetszik. 

Remélem nektek is ♥

( a hangulatom és a kedvem nem olyan mint rég, szerintem megváltoztam...pedig nem akartam! nem tudom mit csináljak és elakadtam... az élet egy akadályt tett elém amit nem tudok át ugrani. sajnálom)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Reggel a kisebb hangzavarra és a szobába besütő napra keltem. Szemeim égtek és miután a tükör elé botorkáltam meggyőződhettem arról is hogy be vannak dagadva, a tegnapi sírás. Hurrá.
Megágyaztam és a ruháimat rá terítve - hogy azért még se kuplerájt hagyjak magam után- lementem.  A lépcső aljáról figyeltem a fiúkat akik "próbáltak" rendet tenni.
-Hát te?- kérdezte Niall, majd mindenki rám kapta a tekintetét.
-Azt hiszem be aludtam, az egyik szobában.-vakargattam a tarkóm kínomban, de egy halvány mosolyt villantottam, ne értésék félre a helyzetet.
-Sokat ittál?-nevetett Niall, és oda jött mellém.
-Nem!-nevettem most már én is. Valahogy mindig kitudják hozni belőlem, azt a bizonyos nevetgélős kislányt. Főleg Niall, ő olyan mint egy kisgyerek, mindig mindenben a jót látja, és képes bármin röhögő görcsöt kapni. Csodálatos ember, de ők 4-en mind azok.
-Jól aludtál?- kérdezte Zayn és leült mellém a kanapén.
-Igen!-mosolyogtam.
-Nm fáztál ebbe a pulcsiba?-nevetett, és egy kaján vigyor jelent meg az arcán.
Végig néztem magamon, majd nevetve Zayn vállába boxoltam.
Még mindig Harry pulcsijában voltam, kócos hajjal, ami lazán a vállamra omlott, és a feldagadt szemeimmel... csodás látvány lehetek. Nem csodálkoznék ha a fiúk fognák magukat és az első adandó alkalommal kirohannának az ajtón.
-Harry?-tettem fel bizonytalanul a kérdést.
-Öhmmm!-kezdet bele Louis, de nem nagyon akarta befejezni. Én csak furcsállva figyeltem, majd a többi fiún is végig futott a tekintettem.
-Baj történt?-fakadtam ki, mire mindenki csodálkozva bámult. -Hahóóó skacok... mondjátok már el!-próbáltam egy kicsit lenyugodni. -Kevésbé feltűnően is aggódhatnék- gondoltam magamban, hisz a végén még rá jönnek.
-Azt hiszem a repülőtéren van már!- kezdett bele Liam, majd a többiek helyeselve bólogattak.
-Elutazik?- kérdeztem és a pulcsi alját kezdtem el csavargatni.
-Nem.-vágta rá Niall mosolyogva.-Turnéra megyünk, csak ő valamiért előre ment.-rántotta meg a vállát.
-Hogy érted hogy előre ment?-kaptam föl a fejem, és próbáltam vissza tartani a kitörésre kész könnyeimet.
-Hát, szokta ez csinálni.-mondta Lou és felállt mert a konyhába hangos zenélésbe kezdet egy telefon.
-Ez már a sokadik alkalom, nem tudjuk miért... de ha neki így jó. Akkor csinálja!-mosolygott Zayn.
-De reggel itthon volt még!-jelentette ki Liam, mire bennem megállt az utolsó lélegzet vétel is.
-Hogy mi?-pattantam fel és kérdően néztem körbe a fiúkon.
-Hát a cuccaiért haza jött! De mi a baj?- kérdezte Zayn, és a kezemet megfogva próbált maga felé fordítani.
Rá néztem, majd a kezemet kihúztam a fogásából és felszaladtam az emeletre. Be érve a szobába magamra zártam az ajtót, és óriási zokogásba fakadtam ki. Az ágyra dőlve szorongattam a képet.
-Mi ütött beléd?- kérdeztem magamtól. Mi a f*rancért sírok, hisz alig ismerem. De a képek meg azt mutatták hogy valaha több volt nekem mint sima barát. De akkor miért nem próbál velem valamit kezdeni... miért kell folyton eltűnnie?! Miért nem ad lehetősséget?! Miért ilyen az élet velem?!
Felkaptam a ruhámat, majd a képel és a pulcsival a kezemben kirontottam a bejárati ajtón, és egyenesen haza indultam.

***

Beléptem az ajtón és irtó nagy rumlit találtam. Össze tőrt váza, pohár és az üveg asztal is KO. volt. Mintha valaki beleesett volna.
-Úr isten!-kaptam a kezem a szám elé.-Nagyi?!-kiabáltam torkom szakadtából, de senki nem válaszolt. A telefonhoz rohantam és a készülék a recepciót kapcsolta.
-Kells... hol van a nagyi?-kérdeztem két szipogás közt.
-Jaj drágám!-sóhajtott egyet, majd a telefon szünetelve sípolni kezdett. Furcsállva emeltem el a fülem mellől, majd egy idő után rá jöttem, letette.
Az ajtó lassan nyílt és belépet rajta Kells. Én felálltam és kisírt tekintettel bámultam ahogy egyre közelebb jön hozzám majd szorosan megölel. A nyakhajlatába fúrtam az arcom és zokogni kezdtem.

***

Ahogy ott ültem és fogtam a hideg kezét, elgondolkodtam hogy ezek után mi értelme van az életemnek.
Miért kell nekem ezek után  emelt fővel végig sétálni bárhol is. Minek és Miért?!
-Anne Clever?-lépett be a rideg szobába egy fehér köpenyes férfi. Ősz szakálla és halvány kék beesett szemei bölcs és udvarias tekintély adtak az arcának. Látszott rajta hogy már ő sem fiatal.
-Igen!-álltam föl és fordultam szembe a férfival.
-Dr.Heminngton!-mutatkozott be, és kezet rázott velem.-Sajnos nem tudok jó híreket hozni.
-Gondoltam!-sütöttem le a szemeim, majd erőt vettem magamon hogy tovább hallgassam a doktort.
-A sérülések nem fognak könnyen begyógyulni, mivel  gyenge a szervezete. S sajnos az se biztos hogy a rák maximum 80%-ban elfog tűnni a szervezetéből. De higgye el mindent megpróbálunk!- a szavak szíven ütöttek és csak még jobban az össze omlás felé tereltek.
-Rendben! Elnézést de nekem mennem kell!- és olyan gyorsan próbáltam meg kijutni a kórházból mint még soha senki.
Úgy kapkodtam a lábaim hogy már szinte rohantam. Felszaladtam a lépcsőn és berontottam a hotel szobába. A törött üveg darabok még mindig ott voltak, a táskámat elhajítottam valahova a szoba sarkába.
Felment bennem az adrenalin, vagy a düh... vagy mind kettő. Törni, zúzni és szó szerint ordítani kezdtem.
-Miért? Miért kell engem szívatni? Hogy tűnék el a p*csába!-kiabáltam és a székeket borítottam fel, majd az asztalhoz lépve a megmaradt lábait kezdtem el mérgemben rugdosni. Vagy is hát kettő kellet és már a szoba minden területén megtalálhatóak voltak.
 A szilánkokat kezdtem el szanaszét rugdosni, mint akit semmi sem érdekel. De ez sajnos így volt, nem érdekelt senki és semmi. Maradék erőmben a földre rogytam és az arcomat a kezembe temetve zokogtam. A szilánkok a tenyerembe és a térdembe fúródtak. Égett és fájt, de nem érdekelt. -Megérdemlem!-hajtogattam.
-Anne!-kiabált valaki az ajtó túl oldaláról, mellé a dörömbölés is jártul, amitől össze rezzentem.
A zár kattan, az ajtó nyílik. 4 kikerekedett szempárral találom szembe magam.
-Anne!-szólalt meg Louis és elindult felém. Én hirtelen felpattantam, és a szobám felé kezdtem el hátrálni. A térdeimet nem tudtam teljesen kinyújtani, mivel a szilánkok belefúródtak.  
-Kérlek!-mondta halkan és az asztalt kikerülve, közeledett felém.
-Tűnjetek el!-kiáltottam, és háttal neki ütköztem az ajtómnak.
-Kérlek, engedd hogy segítsünk!- mondta Niall, majd ő is elindult.
-Nem tudtok ti semmit, nem tudtok segíteni sem! Menjetek el!-hadartam és az ajtóm kilincsére markolva egy szempillantás alatt a túloldalon találtam magam. Bezártam és már csak a fiúk káromkodását és kiabálását hallottam.