II. 2- Két idegen egy napon.

(A zene ami alatt írodott, a zenelejátszó lista első helyén szerepel ;) )
 Remélem tetszik, és kommentáltok majd :DD Puszi* tiffvoltam* / és azt is remélem hogy aug.12-én mindenki kívánt *o* :) /
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Kellsel jól elvoltunk, körbe jártuk az összes boltot, és én jó kislányként kihasználtam az alkalmat, de nem vittem túlzásba a bankkártya használatát. Egy pár zacskóval ültünk be a legközelebbi Starbucks-ba.
-Örülsz hogy itt vagy?-kérdezte Kells, mosolyogva majd beleivott a jegeskávéjába.
-Persze, mindig is szerettem volna ide jönni. Csak az a baj hogy a kezelések miatt jöttünk így az egyik felem hiába élvezi ezt az egészet, ha a másik másodpercenként gondol a nagyira, és arra hogy ez a gyógymód 100%-ban segít-e! Szóval így egy kicsit nehéz.-szóltam és beletúrtam a hajamba.
-Értem, de figyelj, ha azt mondták hogy ez segít akkor tuti hogy minden rendben lesz.-vigasztalt kedvesen Kells.  Van egy olyan érzésem mintha már ismerném, de hisz még csak  ma találkoztunk, bár olyan mintha a nővérem lenne. Mintha mindent tudna, a legkisebb rezzenéseimet is ismerné, a szokásaimat, a vágyaimat, a gondjaimat. De hát ez lehetetlen. 
-Baj van?-nézett rám aggódva.
-Jah nem, nem !-vágtam rá, és próbáltam a gondolataimat vissza terelni a földre.
-Csak elbambultál, azt hittem valami baj van!
-Lassan megyünk?-kérdeztem mire Kells egy kicsit csalódott lett. 
-Persze, ahogy gondolod.-szólt és már fel is állt.
Haza felé úgy kapkodtam a lábam mintha az életem múlna rajta, nem tudom mi ütött belém, Kells meg csak úgy rohant a nyomomban. Szegény, semmit sem értett, csak a szaladt utánam. Mikor beléptem a csillogó halba a lift helyett a lépcső felé vettem az irányt, és irgalmatlan rohanásba kezdtem, kettesével vettem a fokokat. Felérve, egy kicsit megizzadtam és szaporábban vettem a levegőt, szó szerint beestem az ajtón ahol a nagyi éppen egy szőke hajú fiúval beszélgetett.
-Öhh, Hello!-köszöntem és letettem a szatyrokat az ajtó mellé.
-Ő pedig az én kis unokám, Anne!-mutatott rám a nagyi egy széles mosoly keretében. A fiúnak felcsillantak a szemei, és felpattant a helyéről.
-Szia, Niall... Niall Horan!-mutatkozott be bátortalanul, mintha nem tudná a saját nevét.
-Anne Clever.-szóltam és kezet ráztunk.
-Szebb vagy mint voltál!-mondta halkan Niall.
-Tessék?-néztem rá elkerekedett szemekkel mire ő megszeppenve hátrált egyet és vissza ült.-Hogy mit mondtál?-kérdeztem ismét, mire mindketten furcsán néztek rám.
-Nah jó mi folyik itt ?-néztem a nagyira, most már egy kicsit idegesebben.
-Nem emlékszel rám igaz?-kérdezte a szőkeség csalódottan.
-Kéne?-emeltem fel az egyik szemöldököm, és most már semmit sem értettem.
-Ann, nyugodj meg kérlek!-csitított a nagyi.
-Én tök nyugodt vagyok, csak azt nem tudom felfogni amit ez a gyerek hadovál itt össze-vissza! Mi lenne ha végre mindent elmondanátok, ha nem kellene félszavakból rá jönnöm a múltban történtekre?!-jelentettem ki, majd hátat fordítva mind kettőjüknek kimentem az ajtón, amit elég hangosan be is csaptam magam mögött. Levágtattam a lépcsőn, majd ki az utcára. Elkezdtem sétálni, fogalmam sem volt merre megyek, és hogy miért megyek. Csak hallgattam a megérzéseimre, és mentem. Egy idő után kellemes szellő fújta meg az arcom, s rá kellet hogy jöjjek egészen a partig sétáltam. Levágódtam a homokba és csak hallgattam a tenger moraját. Néztem ahogy mossa a partot, ahogy elkap egy-egy kis rákot és magával húzza a vízbe. Olyan volt mint az életem, meg-meg fog egy kis darab emléket és elrántja a sötétbe. Majd soha nem hozza vissza, mert azt várja hogy én menjek utána és cibáljam vissza.  De miért ? Mi rosszat tettem én hogy ezt érdemlem, és miért kell mindenkinek titkolózni, nem egyszerű az igazság, nem lenne mindenkinek könnyebb? Kevesebbet kellene szenvednem. Soha, de soha nem kívánnám ezt senkinek. Hisz senki sem akarja hogy az élete darabokba heverjen mint egy Puzzle, és minden kis darabját különböző helyekről kellene elő húznia, mint egy rossz játékot, úgy képzelem el most a világom. Az élet játéka. És én érzem hogy vesztésre állok. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit egyből letöröltem.
-Nem nyerhetsz mindig te.-suttogtam, és hátra vágódtam a homokba. Lehunytam a szemem, és éreztem ahogy a nap utolsó sugarai melegítik a szemhéjam és az arcom, majd egyszer csak sötét lett. Lassan kinyitottam a szeme és egy fiú állt fölöttem. Én furcsán néztem rá, majd felültem.
-Itt Londonban nem szokás megadni az embereknek a magán szférát?-kérdeztem gúnyosan.
-Ha valaki a homokban sír, akkor nem biztos hogy magán szférára van szüksége.-szólalt meg a fiú, mély rekedtes hangján.
-Akkor úgy mondom magány!-szóltam erő teljesen és vártam hogy a fiú elmenjen, de hát miért is lenne az amit én akarok?! A srác leült mellém, és most már együtt bámultuk a naplementét.
-Te csak így leülsz idegen lányok mellé? Ez az új szokás nálatok?-fordultam a fiú felé. Ő rám nézett és csak akkor vettem észre gyönyörű zöld íriszeinek csillogását, az arcát ahogy belelógnak göndör fürtjei, és a mosolyát, a dús ajkait, mintha direkt így lenne kitalálva. Ahogy rám nézett, melegség járta át a testem, éreztem ahogy a gyomromban a pillangók felébrednek. Éreztem ahogy megfog benne valami, valami amit nem tudok elmondani, egy érzés, egy pillanat, egy ösztön.
-Amúgy Harry vagyok.-mosolyodott el.
-Ann, Anne!-válaszoltam és felhúztam a két lábam, át karoltam a kezemmel, majd a fejem rátámasztottam.
-Most melyik?-nevetett a fiú.
-Nem tudom, válasz!-mondtam rezzenéstelen arccal.
-Baj van?-fordult felém, és éreztem ahogy tekintette áthatol a testemen, mintha belátna alá, és követné az össze kis rezzenést.
-Mondhatni!-vágtam rá nyersen, valahogy beszélgetni még mindig nem volt kedvem. Hiába éreztem valamit iránta.
-Akarsz róla beszélni?-kérdezte kedvesen. Gondolhattam volna hogy nem adja fel.
-Nem biztos.-vágtam rá, mire egy kicsit megfeszült.
-Tő szavakban fogsz végig beszélni?-kérdezte egy kicsit dühösen.
-Miért érdekel?-folytattam, kíváncsi lettem meddig mehetek el nála.
-Jó, akkor ha veled nem lehet beszélni, akkor ne beszélgessünk!-zárta a le a témát, én pedig furcsán néztem rá.
-Nem vagy egy kitartó típus!-nevettem el magam.
-Egy ideje már nem!-szomorodott el és nézte a tengert.
-Mi történ?-fordultam felé, és figyeltem a reakcióját. Láttam ahogy valami megcsillan az arcán, amit aztán gyorsan le is töröl.
-Tudod milyen érzés... elengedni valakit, valakit akit régóta szeretsz, csak hogy ő boldog legyen?-mondta csalódottan és szeme még mindig csillogott.
-Nem, nem tudom.-válaszoltam szomorúan, majd a fejem a vállára hajtottam. Igazából fogalmam sincs miért csináltam, de nem tudtam hogy mit mondjak erre, vagy mit csináljak. Ez tűnt a legkedvesebbnek.
-És veled ?-kérdezte, és rám pillantott.
-Szerintem az én helyzetem se egy lottó 5-ös, de a tiédnél nem rosszabb. Fél éve volt egy balesetem, és elveszítettem az emlékezetem nagy részét, fél év kellett hogy nagyjából mindenre emlékezni tudjak. De azt hiszem még így is vannak dolgok, amik nem tiszták!-mondtam, majd éreztem ahogy Harry egy nagyot sóhajt.
-Sajnálom.-nyögte ki, majd egy nagy csönd lepte el a köztünk lévő teret, de egyikünket sem zavarta, csak néztük a tájat, a fejem még mindig Harry vállán pihent, ő pedig át karolta a derekam.